A polgári családokban a nőnek nem illett dolgoznia – ez nemcsak rá, de a férje pénzügyeire sem vetett volna jó fényt. A századfordulóra azonban igen népessé vált azoknak a nőknek a tábora, akik különböző okoknál fogva nem mehettek férjhez, megözvegyültek, vagy elváltak.1 Az ő számukra létszükséglet volt, hogy munkát vállaljanak – és valóban, a korabeli válóperes és árvaszéki iratok, vagy a tanácsokhoz segélyért folyamodók kérvényei mind azt mutatják, hogy nem kevés nő folytatott kereső tevékenységet. A századfordulót megelőző évtized alatt a gazdaság szinte minden terén megjelentek a nők,2 s talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a kereskedelem, valamint a pénz-, hitel- és biztosításügy terén ténykedő önállók, tisztviselők és egyéb segédszemélyzet soraiban a zsidó nők létszáma messze nagyobb volt, mint az ország teljes női lakosságában elfoglalt arányuk. Vélhetőleg az önálló megélhetés lehetősége is hozzájárult ahhoz, hogy a század utolsó negyedében a zsidó nők mind bátrabban éltek a válás – a zsidó vallástörvények által mindig is megengedett, de addig inkább a férfiak érdekeit szolgáló – intézményével. Amint azt Nagy Sándor megállapítja: „úgy tűnik, a rosszul sikerült házasságot legkevésbé a zsidó felek viselték el”.3 Ez azonban korántsem azt jelentette, hogy a zsidó házaspárok a polgári válás lehetőségének bevezetésével ritkábban váltak (sőt), csak a többi felekezethez képest lett kiegyenlítettebb az általuk indított bontóperek aránya.
A szekularizáció számlájára írható, hogy a zsidók körében az összehozott házasságok korábban szinte kizárólagosnak tekinthető gyakorlatát fokozatosan felváltotta az egyéni vonzalmon (vagy legalábbis a házasulandó felek saját akaratán) alapuló házasságkötés. Mind ritkábban fordult elő, hogy a jövendő házasok az eljegyzés napján találkoztak először, és a házasságközvetítő, a sadchen szolgálatait is ritkábban vették igénybe. Érdekes módon azonban éppen a század első harmadában született visszaemlékezők között akad kettő is (Ágai József és Munkácsi Bernát édesapja), akit a házasságkötésben csak az érzelmei vezérelték – egyikük ráadásul az ortodox Meir Ávrahám Munk. A zsidó hagyománytól idegennek vélt „szerelmi szenvedély” létezésének bizonyítékaként a jiddis népdalokat szokták felhozni, és ezt a következtetést valószínűsítik a Magyar Zsidó Szemlében a századfordulón megjelentetett, jiddisre fordított magyar népdalok is.4 Ám hiába váltak elfogadottá az egyéni érzelmek, az endogámia a megváltozott körülmények között, a vegyes házasság lehetővé válása ellenére is meghatározó maradt, és a századfordulón sem volt ritka eset, hogy a házasulandó felek – kivált, ha már nem a legfiatalabbak közé tartoztak, vagy hogyha megözvegyültek vagy elváltak – a rokonság körében, a sógorok-sógornők, unokatestvérek között találtak párra.
Végül a hagyománnyal való szakítás egyik leglátványosabb megnyilvánulásaként a századforduló környékén a jómódú polgári családok egyetlen nemzedékváltás során drasztikusan csökkentették a gyermekeik számát. A 20. század több vezető magyarországi értelmiségi családjának (Polányiak, Ferenczi Sándor) történetéből is tudhatjuk, hogy a 19. század második felének művelt, számottevő kulturális igényekkel élő anyái a jobb életkörülmények hatására már akár 8-12 gyereket is felneveltek, majd a következő nemzedék tagjai ezt a gyerekszámot hirtelen és nagyon radikálisan csökkentették.5 Többek közt az így létrejött lényegesen kedvezőbb anyagi és pszichológiai feltételek is magyarázhatják, hogy a 1910/11-ben érettségizett lányok 38 százaléka (míg a fiúknak csupán 21,2 százaléka) és a budapesti egyetemen a nők egyetemjárásának engedélyezését követő tíz évben a nőhallgatók közel fele (míg a fiúknak csak közel egyharmada) zsidó családból származott.6 De ez ad valamelyes magyarázatot arra is, vajon miért vonták olyan határozottan kétségbe az 1900-as évek elején – akár liberális – értelmiségi férfiak (egyetemi tanárok, újságírók, írók), hogy a nők valaha is összeegyeztethetik anyai és értelmiségi hivatásukat: vélhetőleg senki sem tudta elképzelni, hogy ilyen hamar bekövetkezik majd a gyerekszám drasztikus csökkenése. Márpedig 8-10 gyerek mellett a legnépesebb személyzet segédletével sem lehetett volna alkotó értelmiségi pályát befutni – még akkor sem, ha e pályautak már készen állnak, és nem éppen akkor kellett volna ezeket kitaposni.
A cikk Fenyves Katalin
Zsidó polgáriasodás a 19–20. század fordulójának Magyarországán:
a nyelvhasználat és nők helyzetének alakulása
című habilitációs dolgozatának szerkesztett részlete.
A teljes értekezés elérhető online:
https://or-zse.hu//phd/drFenyves_habilitacio_ertekezes.pdf
1 Harkányi Ede: A holnap asszonyai. Budapest, Politzer Zsigmond és fia, 1905. 117–121.
2 Im. 142.
3 Nagy Sándor: A házasság felbontása Budapesten (Pest-Budán) a 19. században. Doktori értekezés, ELTE,
Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2012. 45.
4 Shaul Stampfer: Love and Family. In: Families, Rabbis and Education. The Littman Library of Jewish Civilization, Oxford, 2010. 34., illetve jelen munka vonatkozó fejezete.
5 Békés Vera: A Polányi család és a pszichoanalízis kezdetei.
6 Karády Viktor: Nők a modern iskolázás korai fázisában. In: Karády Viktor: A felekezeti viszonyok és iskoIázási egyenlőtlenségek Magyarországon. Replika Kör, Budapest, 1997. 59.