A ceglédi zsinagóga
Cegléd 19. századi fejlődésének fontos állomása volt 1847, amikor a város bekapcsolódott a vasúti közlekedésbe. Talán nem véletlen, hogy a hitközség is ezidőtájt, 1850 körül jött létre. Ettől az időponttól kezdve vannak írásos adataink a ceglédi zsidóság életére vonatkozóan. Az Albertirsáról Ceglédre vándorló zsidó családok az 1850-es években telepedtek le, de számos család költözött a városba a környező kisebb településekről. A hitközség megalapításához a Helytartótanács engedélye volt szükséges. Az ötvenes évektől létesültek a különféle zsidó szervezetek: 1855-ben a Chevra Kadisa, majd a nőegylet, a leányegylet és mások. 1856-ban egy magánházat béreltek, de nemsokára megépült az első, kisebb méretű zsinagóga. A 19. század végére olyan jelentős mértékben növekedett a hitközség, hogy új zsinagóga emelését határozták el, ami közadakozásból épült fel 1905-ben, a város által ingyen a hitközség tulajdonába adott telken.
Az épület felavatása 1902. szeptember 12-én az egész város ünnepe volt, amelyen a hitközség elnöke a zsinagóga kulcsát az építőtől átvéve a polgármesternek nyújtotta át, felkérve őt a templom kinyitására. Az ünnepségnek része volt a Himnusz és a Szózat eléneklése, valamint a királyért elmondott ima is.
A ceglédi zsinagóga Baumhorn Lipót (1860-1932) terve alapján épült, aki több évtizedes munkássága idején számos zsinagóga tervét készítette el. A bécsi Technische Hochschule-ban fejezte be tanulmányait, majd a Lechner-Pártos építészirodában, 1894-től pedig önállóan dolgozott. A szakirodalom az általa tervezett zsinagógák egy csoportját – közöttük a ceglédit is – a szecesszió konstruktív irányzata által jellemzett stílusúként írja le. Ezeket az épületeket a visszafogott díszítés, bizonyos eklektikus elemek (román, gótikus rózsaablak, illetve ablakok) a tégla és a vasbeton alkalmazása jellemzi. A ceglédi zsinagóga arányos főhomlokzata, a hatalmas ívbe foglalt gótizáló ablakok, a nyomatékosan kiemelkedő középrizalit, a szimmetrikus elrendezés, a finoman visszafogott dekoráció (a mérműves ablakokat befoglaló ívben fodrozódó leveleket formázó stukkódekoráció) – mind olyan elemek, amelyek a 20. század elején született Baumhorn zsinagógák között előkelő helyet biztosítanak ennek az épületnek. Hasonló megoldásokat alkalmazott Baumhorn a pár évvel később, 1908-1909-ben emelt angyalföldi zsinagóga esetében is – a vakolt felületek és a téglából megformált tagolóelemek váltakozó használata itt is megjelenik, mint ahogy az ugyanebben az évben befejezett újvidéki zsinagógánál is, ez utóbbi ugyan jóval nagyobb méretű, mozgalmasabb tömegformálású, magas kupolával és tornyokkal ellátott építmény.
Klein Rudolf építészettörténész, a Zsinagógák Magyarországon 1782-1918 című kötetében a magyarországi zsinagóga tipológia kidolgozásakor a külső tömeg-kompozíció vonatkozásában nyolc alaptípust különböztetett meg: parasztház típus, polgárház típus, protestáns templom típus, Salamon temploma típus, gyárépület minarettel típus, palota típus, katolikus templom típus, bizánci templom típus; hozzátéve, hogy gyakran előfordult ezek elemeinek keverése. Az alaprajzban, illetve belső elrendezésben a 19. század második felére, végére a bima a főhajó keleti végére került, a frigyszekrény elé és ezzel nagyszabású, mizrah-nak nevezett oltárkompozíció képződött. A középső tér kiemelésére, illetve városépítészeti szempontból hatásosságra, a kiemelkedő, feltűnő látvány elérésére törekedve kezdték el párhuzamosan a kupolát alkalmazni.
A ceglédi zsinagóga ennek a századvég idejére kialakult tipológiának egy olyan példája, amely a palota- és a bizánci templom típus elemeit ötvözi, a szecesszió stiláris elemeit használva mind a külső, mind pedig a belső díszítés megformálásánál. Ha Baumhorn Lipót életművét vizsgálva a ceglédi zsinagógát az építésének ideje táján keletkezett többi épülettel összehasonlítjuk, talán meglepő lehet, mennyire eltérő típusokat és megoldásokat alkalmazott, olykor ugyanazon évben. Ennek oka elsősorban az volt, hogy teljes mértékben figyelembe vette az adott település szerkezetét, az ott emelendő zsinagóga építészeti, városképi környezetét, és ennek ismeretében, erre tekintettel döntötte el, hogy milyen típusú, szerkezetű és díszítésű zsinagógát tervez.
1910 és 1944 között a felére csökkent Cegléd zsidó lakossága, s a már igencsak megfogyatkozott létszámból 1944-ben 670 embert hurcoltak el, közülük 540-en váltak a holokauszt áldozatává, 130-an élték túl a koncentrációs tábort, munkaszolgálatot. A két háború közötti időszakban erőteljesen megnövekedett antiszemitizmus nem teremtett jó körülményeket a városi zsidóság számára. A ceglédi zsidókat 1944. június 17-én a kecskeméti gyűjtőtáborba szállították, majd június végén Auschwitzba deportálták, ahonnan többségük soha nem tért haza. Az újjáéledő hitközség létszáma 1949-ben még 132 fő volt, de az ötvenes években sokan kivándoroltak. A megfogyatkozott létszámú hitközség 1969-ben kénytelen volt eladni a zsinagógát, amelyet az akkori ceglédi tanács vásárolt meg. A kis létszámú ceglédi zsidóság ma a szomszédos Nagykőrös zsidó közösségével közösen tart istentiszteletet.
A zsinagóga épületét annak megvásárlását követően a városi tanács sportcsarnokká alakította át (nem szokatlan megoldás ez, sajnos. Például az angyalföldi zsinagógát, Baumhorn másik, építészetileg nagyon hasonló épületét szintén sportcélokra alakították át több évtizede). Az 1935-ben létrejött Ceglédi Vasutas Sport Egyesület használja jelenleg a zsinagóga épületét, 1984-ben egy szint megosztással alakították át, így 340 m2 földszinti, 430 m2 emeleti edzőterem és 310 m2 kiszolgálóhelyiség található ma benne. Ezáltal megőrződött ugyan az épület, de állapotában sokat változott, sérült. Általában véve sem kifogástalan az állapota, külsején sérülések, vakolathiányok, a falakon, ajtókon grafittik láthatók. Az előcsarnokban két emléktábla található: az egyik az 1969-ben történt tulajdonosváltásról tudósít, alatta 1984-es évszámmal az átépítésről emlékezik meg a szöveg, arról az átalakításról, amely a belső tér teljes átformálását jelentette. A környezet sem méltó az épülethez, a főhomlokzattól a zsinagóga előtti tér felé egy többször kanyarodó rámpa vezet, kékre festett, kopott, rozsdásodó fémoszlopokkal. A tulajdonos- és funkcióváltás talán megőrizte az épületet, de a belső tér teljes mértékben elérhetetlenné vált az utókor számára.
Az abonyi zsinagóga
Abony 1748-ban kapott mezővárosi rangot, vásártartási joggal, s nem sokkal ez után, valamikor a 18. század közepén telepedtek le az első zsidó családok, adófizetésükről az 1760-as évekből már dokumentumok állnak rendelkezésünkre. 1771-ben már rabbija is volt a közösségnek, és ekkor vált szükségessé az imahelyiségről történő gondoskodás. Az abonyi zsidók Ürményi Józsefhez fordultak kérelmükkel, aki megengedte, hogy saját birtokán építsenek templomot és rabbilakást, éves díj fizetése ellenében. A közösség számbeli növekedése az 1791-es, a kereskedést az ország minden helyén megengedő törvénynek volt köszönhető, Pest megyében további előnyt jelentett az a kitétel, mely szerint „sem az uraságok tisztjei, sem a helységek bírái ebben őket ne akadályozzák”.
Fennmaradt az a levél, amelyet az abonyi zsidóság írt Ürményi József országbírónak, és ez egyúttal biztos adatot is jelent az új zsinagóga építésére, amit 1786-ban kezdtek el és 1825-ig szolgált istentiszteleti célra. 1821-ben a mintegy tízszeresére növekedett közösség új, nagyobb zsinagóga építtetését határozta el. Az építkezést megelőző vallástörvényi viták dokumentumai szerint a főbejáratot a főhomlokzaton, illetve az oldalhomlokzaton elhelyezni kívánó „pártok” vitatkoztak egymással. A száz évesnél is idősebb rabbira már nem lehetett bízni a döntést, így a pozsonyi rabbihoz fordultak, aki az oldalhomlokzati bejárat ötletét támogatta, végül tehát a főbejárat az oldalhomlokzatra került (ez a későbbi átalakításnál megváltozott). 1825 őszén avatták fel a zsinagógát, az építkezés bevételeiről és kiadásairól pontos számadás maradt ránk.
Az 1840-ben megadott szabad költözési jog azt eredményezte, hogy az ötvenes évektől az abonyi zsidó családok közül több is elvándorolt innen, és távolabbi alföldi településeken, Szolnokon, Túrkevén, Tiszaföldváron, Békésben talált otthonra.
A 19. század második fele a gyarapodás időszaka – 1873 februárjában született döntés arról, hogy a hitközség „újjáalakítja templomát”, amelyet 1875-ben avattak fel.
A környező házak közül magasan kiemelkedő, kontyolt tetejű zsinagógaépület ma romosan, elhagyatottan áll, körülötte rozsdás kerítés, amely csak azt tartja távol, aki nem akar bemenni. Klasszicista stílusú, téglalap alaprajzú, a főhomlokzata előtt négy korinthoszi oszlopfővel ellátott oszlopos portikusz, amelynek hátsó falát az oszlopokat ismétlő lizénák tagolják, és külön tetővel rendelkezik. Három kőkeretes ajtó-, fölöttük pedig három, kettősíves záródású ablaknyílás tagolja a portikusz mögötti falfelületet. A főbejárat ívelt, a két oldalajtó egyenes záródású. A portikusz oszlopai egyszerű talapzaton állnak, testük felefelé karcsúsodik. Az oldalhomlokzatokat lizénákkal tagolt árkádívek osztják négy tengelyre, az árkádívekben félköríves falmélyedésben egyenes záródású ablakok. A hagyomány szerint az épületet Landherr András tervezte, aki az óbudai zsinagógának is az építésze volt. Az óbudai épület nagyon sok vonásában hasonló az abonyihoz, nagyobb méreteitől, valamint a gazdagabb díszítésű részletektől eltekintve. Itt hat oszlopos a portikusz, az oldalhomlokzatok hasonló kialakításúak, de páros, korinthoszi fejezetű lizénák tagolják őket.
A belső teret síkmennyezet fedi. A falakat antikizáló füzérdíszes páros pilaszterek tagolják, a padlót halszálka mintában rakott téglaburkolat borítja. Az egyik karzat gerendáiból még egy töredékes rész megvan, és a falban a gerendafészkek jól láthatók. A belső tér kifestése feltehetőleg az 1873-75-ös felújítás-átalakítás során keletkezett. Részben geometrikus minták tagolják a mennyezetet, minden elhanyagoltság és viszontagság ellenére jól láthatók még, élénk piros és kék színek dominálnak a mintákon. A pilaszterek füzérdíszei mellett az ablakok fölött kétoldalt félrehajtott függönydíszt festettek, a főfalak és a mennyezet találkozásánál antikizáló párkánydísz motívum fut végig. A szegélydíszek piros meanderei között antikizáló palmetták sora látszik. Az egész belső kifestés részletgazdag, egyszerre használ antikizáló és kissé a rokokó dekorációkra emlékeztető mintakincset, ennek a különleges, a végromlás szélén álló díszítésnek a megmentése éppoly fontos lenne, mint az egész épületé.
Az abonyi zsidóság a holokauszt áldozatává vált, a zsinagóga évekig elhagyottan állt, állapota egyre romlott. Utóbb az abonyi József Attila Mgtsz birtokába került, terményraktárnak használták. A rendszerváltás után az épület újra gazdátlanná vált, állapotának romlása felgyorsult. Az időközben a megmentésére létesült alapítvány 2011 és 2012 között felújíttatta a tetőszerkezetet, ezzel az összeomlástól mentve meg az épületet, de az azóta eltelt öt év során ismét jelentősen romlott az állapota, a mennyezet egy része a belső térben csak a hiányos gerendázat. A teljes felújítása még mindig várat magára – erre az épület értékét tekintve különösen szükség lenne, hiszen az óbudai mellett a legszebb és legértékesebb magyarországi klasszicista zsinagóga, még a mostani romos, leromlott állapotában is jól érzékelhető és lenyűgöző az épület kvalitása.
Jó példa egy hasonlóan korai klasszicista zsinagóga felújításra az alig hatvan kilométerre található mezőtúri templom épülete, amely az alföldi korai zsinagógaépítészet egy másik remeke. Hasonló alaprajzú, szintén kontyolt nyeregtetős, főhomlokzatán négy korinthoszi oszlopos, törtvonalú oromzatos portikusszal, oromcsúcsán kőtáblákkal. A nyolcvanas években belsejét durva módon átalakították, lefestették az ornamentális díszítést, berendezési tárgyait eltávolították, de maga az épület helyreállítva ma galériaként működik. Az abonyi zsinagóga is megérdemelne végre egy hasonló színvonalú helyreállítást, és fontos szerepet kaphatna a város kulturális életében.
Irodalom:
Vajda Béla: A zsidók története Abonyban és vidékén. Budapest, 1896
Alföldi szecesszió. Szerk.: Bagyinszki Zoltán és Gerle János. Debrecen, 2008
Klein Rudolf: Zsinagógák Magyarországon 1782-1918. Budapest, 2011
Klein Rudolf: A magyarországi vidéki zsinagógák tipológiája. In: A magyarországi vidéki zsidóság – Élet, sors, holokauszt. MVMSZ konferencia tanulmánykötet, 2014. 64-78.p.