Apostagra a források szerint az első zsidó családok Cseh- és Morvaországból, illetve Ausztriából vándoroltak be, a Habsburg Birodalom területén belül. Balogh István doktori értekezésében (A XVIII. századi magyarországi zsidó sírkövek – Analízis és adattár, 2018) az 1766 és 1799 közötti időszakból az apostagi zsidó temetőből származó 24 sírkövet sorol fel, és ahol helynevek fel vannak tüntetve, ott dél-morvaországi (Hustopeče-Auspitz), csehországi (Strážnice-Straßnitz) születési helyek olvashatók.
A zsidó lakosság a zsinagóga közelében élt, a köré telepedett le. A hely közelében kialakított temetőben a legkorábbi sírkövek a 17. század közepéről származnak. A temető legrégebbi része a Duna felőli oldal. Az akkori szokásoknak megfelelően a folyóval párhuzamosan alakították ki a temetőt, és kelet felé temetkeztek.
A zsinagóga közvetlen közelében épült a rabbiház, amely ma is áll. A második világháború idején magánkézbe került, majd 1997-ben az önkormányzat megvásárolta és 2010-ig raktárként működött, ezt követően tájházat alakítottak ki benne. Mellette volt a tanító háza, egy kóser mészárszék, a kántor háza, az iskola és a Jesiva (Talmud iskola). A kántorlakás szintén a zsinagóga mögött volt található, a második világháború előtt Scharf Izsák kántor tulajdona volt. A 19. század első felében már 176 adófizető tagja volt a hitközségnek, a 20. századra már hatszáz fő körül lehetett az apostagi zsidóság létszáma.
Az apostagi hitközség első rabbija Kohn Mózes József volt, aki 1772-ben a Chevra Kadisát (Szent Egylet) létrehozta, és 1818-ig bekövetkezett haláláig ötven éven át működött. 1823-ban a hitközség első iskoláját is felépítették. Az egy tantermes elemi iskola a zsinagóga udvarán működött egészen 1905-ig. Az utolsó apostagi rabbi Mandel Sámuel volt. 1905-től a közeli Kunszentmiklósról járt át rabbi a nagy ünnepeken. A 19. században jött létre a nőegylet is.
Az Egyenlőség 1933. január 28-i számában Zsidó élet vidéken címmel jelent meg rövid híradás az apostagi hitközség 1933. évi rendes évi közgyűléséről, felsorolva az elnök, a pénztárnok, a gondnokok, az elnökségi és választmányi tagok, valamint a jegyző nevét, tehát még a II. világháborút megelőző években is a szokásoknak megfelelően működött a hitközség.
A hitközség értékes levéltáráról is említést tesznek a források. Anyakönyvi területéhez tartozott Dunaegyháza és Solt is. A hitközség 26 tagja vett részt az első világháborúban, akik közül heten estek el.
A zsinagóga a magyarországi klasszicista zsinagógák egyik szép példája, szabadon álló, téglalap alaprajzú, kontyolt tetős épület. A külső tagolás a kora klasszicizmus egyszerűségét tükrözi, visszafogottan használt építészeti elemekkel megmozgatott falfelületekkel. A hátsó homlokzaton kis kiülésű, kettős lizénákkal határolt középrizalit, közepén vakablakkal, a homlokzatok szélein kettős lizénákat helyeztek el. A férfi bejárat a nyugati homlokzat déli tengelyében, az emeleti karzatra vezető női bejárat az északi homlokzat nyugati tengelyében található. Az előtér és a négy középpillérrel tagolt zsinagógai tér csehsüveg boltozatos, stukkós díszítésű hevederekkel, a tér középpontjában a bimával – ez a megoldás a magyarországi későbarokk zsinagógák közül jónéhány esetében megfigyelhető. A belső tér nyugati oldalán bábos korlátos, falazott karzat, a tórafülke a keleti fal középtengelyében áll. A tórafülke eredeti díszítőfestését sikerült megőrizni, illetve rekonstruálni. Az első, 1768-ban épült zsinagóga a település jelentős részét elpusztító 1820-as tűzvészben leégett, a jelenlegi épület a korábbi maradványainak felhasználásával 1822-ben épült.
A zsinagóga az előtte lévő utca vonalánál beljebb, de oldalával az utca vonalával párhuzamosan helyezkedik el. Oldalhomlokzatain egyszerű pillérekkel tagolt falmezőkben helyezkednek el a változó méretű, téglalap alakú osztott, illetve ökörszemes alakok. A főhomlokzaton, a telek bejárata felől szalagkeretes, kétszárnyú bejárat, ennek a homlokzatnak a felülete is hasonlóan a többihez, lizénákkal és vakablakkal tagolt. A zsinagógát kőlábazaton álló kovácsoltvas kerítés veszi körül, amely jó állapotú, de hiányos, a kapuk sem lettek helyreállítva.
Az épület műemléki felújításának története nagyon érdekes, egyúttal sok tanulsággal is bír. Bár a műemléki felújítás már 1987-ben befejeződött, a tervező építésszel, Wirth Péterrel csak 1992-ben készített interjút Szegő György a Múlt és Jövő-ben. A '87-es felújítás egy évvel később, 1988-ban Europa Nostra-díjat kapott "a faluval való mintaszerű együttműködésre", a munka tehát nem akármilyen eredménnyel zárult. A későbbi interjúban Szegő az építészt a zsinagóga megmentőjének nevezi, ami egyáltalán nem tűnik túlzásnak.
Wirth Péter a nyolcvanas években az Országos Műemléki Felügyelőségnél dolgozott, mint Bács-Kiskun megyei területi előadó, és ekkor kapta meg a kérelmet, hogy az OMF engedélyezze a műemléki védelem alatt álló apostagi zsinagóga lebontását. Kivételes szerencse volt, hogy a nagyon kisszámú műemlék zsinagógák sorába tartozott az apostagi épület, így megvolt a lehetőség a település vezetőinek a bontás átgondolására. Felmérték az összeomlás szélén álló romos zsinagógát, s mivel kulturális célok állami forrásból történő anyagi támogatására mód volt, egy könyvtárat és egy közösségi termet szerettek volna a zsinagógában kialakítani. Ahogy Wirth Péter fogalmazott, „… pusztán arról volt szó, hogy az állagromlás olyan mérvű volt, hogy a felújítás terhét nem tudták, az omlás felelősségét nem merték vállalni”. A boltozat beomlása végül már olyan problémának bizonyult, amely szükségessé tette a döntést. Az akkor 20 millió forintot igénylő felújítás állami támogatásból valósult meg, a zsinagóga azóta faluházként működik. A volt téli imateremben a falu híres szülötte, Nagy Lajos (1883-1954) író állandó emlékkiállítását rendezték meg.
Wirth Péter műemléki felújítási tervei sajátos módon még 1987-ben műtárggyá váltak, a felújítási vázlatterv a Darabanth aukciósház árverésén kelt el.
Hogy milyen régre nyúlik vissza a zsinagóga hányattatott sorsa, hogy megmentésének szükségességét mennyire korán felmérték, azt jól érzékelteti Hetényi Lajos 1946. szeptember 21-én kelt, a Pesti Izraelita Hitközségnek írott levele, amelyet a Magyar Zsidó Levéltár őriz:
„Apostag községből származom, melynek valaha számottevő zsidó lakossága volt és ahonnan Pestmegyébe és Pestre sok száz zsidó származott el. A hitközség temploma a legnagyobb volt az Alföldön, 5-600 hívő befogadására épült valaha az emeletes, az Óbudai templom stílusával majdnem egyező épület.
A nyilasdulás a község zsidótlanítását sajnos 100%-osan elvégezte, a községből a kalocsai gettón keresztül deportált zsidóságból egyetlen egy sem tért vissza. A templomot a csőcselék teljesen kirabolta, minden mozdítható tárgyat, kegyszert elvittek, úgy, hogy az jelenleg is teljesen üresen áll, csak a százados boltívek és hatalmas falak állanak épen és a gyönyörű belső kiképzés is maradéktalanul maradt. Az épület tetőzete azonban kisebb hibákat szenvedett.
A templomban járva és kutatva a hulladék között egyetlen régi imalapot találtam, amelyet kegyeletből elhoztam és idezártan átadom Önöknek, mint egyetlen megmaradt emlékét a valaha virágzó apostagi zsidó hitéletnek.
A faluban idén egy-két régebben Pestre költözött zsidó hurcolkodott le, akiknek azonban anyagi eszközeik nincsenek a templom megőrzésére, ezért tisztelettel ezen kéréssel fordulok a Hitközséghez, legyenek szívesek segítséget nyújtani az apostagi templom igen kis anyagi áldozattal elvégezhető javításához, hogy annak állaga akár mint a múlt emléke, akár mint a talán mégis remélhető jövő újjáéledés záloga, az idő rombolásával szemben megvédhető és őrizhető legyen.
Tisztelettel ajánlanám, hogy a községben lakó Halbrohr Imréhez méltóztassék talán ebben az ügyben fordulni, aki ugyan 70 éves, de mégis életerős férfi, és bizton vállalná ezt az Apostagról valaha elszármazottaknak oly kedves templom gondozását.
Nagyon hálás volnék, ha a Hitközség, sok egyéb gondja baja mellett kérésemmel mégis foglalkozni tudna, és maradok hittestvéri üdvözlettel Hetényi Lajos s.k.”
A Wirth Péter-interjúból tudjuk, a kérésre nem érkezett segítség, a közösség nélkül maradt üres zsinagógák sorsa nem érdekelte akkor a pesti hitközséget. Így is szinte csoda, hogy még további négy évtizedig megmaradt az épület, és a végső pusztulás előtt sikerült megmenteni.
A nyolcvanas években elvégzett műemléki felújítás óta több mint három évtized telt el, a zsinagóga falai vizesedni kezdtek, a vakolat lehullott, a tető állapota is megromlott. A Vidékfejlesztési Alap, valamint a helyi önkormányzat által biztosított források eredménye a legutóbbi, 2020-as felújítás: a falak szigetelése, tetőfelújítás, új külső vakolat, illetve a kerti padlófűtéshez kiépített napelemes rendszer.
Irodalom: Klein Rudolf: Zsinagógák Magyarországon 1782-1918. Budapest, 2011.