Újpest, a főváros mai IV. kerülete, Budapest egyik legjelentősebb elővárosa lett, mind iparostelepülés jellegét, mind pedig lakosainak számát tekintve. Újpest jelenlegi területén három település jött létre egykor: maga Újpest, az istvánhegyi szőlőtelep és Káposztásmegyer. 1834-ben egy „zsidó gyarmat” itteni alapításának gondolata merült fel, amihez százötven vállalkozóra lett volna szükség, de mivel ennyien nem voltak, a terv végül ebben a formában nem valósult meg. A zsidó betelepülés azonban egyre jelentősebb volt, az iparosodás terén is – 1835-ben a Lővy testvérek bőrfeldolgozó üzemet alapítottak. A beköltöző zsidók többsége a Felvidékről, a Nyitra megyei Nagysurányból származott. A két ipari vállalkozó, Lővyék és Neuschloss Izsák és Bernát 1839-ben a földesúrtól kapott telken zsinagógát építtettek. A további betelepülőkkel megnövekedett lakosság jelentette tulajdonképpen magát Újpest települést. Károlyi István bérbe adta uradalmának azon részét, amelyhez nem volt elegendő munkás, így a bérbe adott területek haszna is az uradalom javát szolgálta. 1839-ben a lakosság több mint harmada zsidó volt, mivel vidéken több volt a lehetőség számukra ipari és kereskedelmi tevékenység folytatására. Tovább erősítette a letelepedési kedvet a földesúr védelme, a Pest-Budához való közelség, valamint az a tény is, hogy Nagysurány, ahonnan a zsidók jöttek, szintén Károlyi birtok volt.
Újpest 1840-ben elvált Rákospalotától, ekkor lett önálló település. Ekkor köttetett meg egy szerződés a község akkori földesura, gróf Károlyi Sándor és az itt letelepedők között, vallásszabadságot és jogegyenlőséget biztosítva. A lakosság körében a Lővy és Neuschloss famíliák töltötték be a vezető szerepet. Lővy Izsák lett Újpest első bírája.
Újpest 1907-ben lett rendezett tanácsú város. A lakosság száma a 19. század folyamán rohamosan nőtt, 1866-ban már a mai Kálvin térről induló lóvasút kötötte össze Pesttel a községet, 1881-ben a Pest-Vác vasútvonal egyik állomása lett, sőt hajóállomása is volt. Várossá válása idején az itteni lakosság száma már meghaladta az ötvenezret, ennek 18 százaléka zsidó vallású volt. A korábbi, első zsinagóga ekkor már nem volt megfelelő az egyre bővülő hitközség számára.
Az újpesti neológ zsinagóga épületét 1885-86-ban emelték, szűk utcák kereszteződésében egy előnytelen elhelyezésű saroktelken, főhomlokzata a telket övező egyik (ma Berzeviczy Gergely) utcára néz. Tervezőjeként a korabeli sajtót idézik újabb leírásai, egy Greier, vagy Gränner nevű építészt, akiről feltételezik, hogy talán azonos lehet a korszak egyik jeles zsinagógatervezőjével, a brünni születésű Jakob Gartnerrel (1861-1921), ő azonban ezidőtájt nem valószínű, hogy itt dolgozott volna, mivel csak 1888-van fejezte be tanulmányait és vált önállóvá.
A zsinagóga Újpest első reprezentatív középületeként érzékeltette a település zsidóságának jelentőségét, mi több, nem sokkal felépülte után, 1909-ben szükségessé vált bővítése is, ami a kiváló építész, Baumhorn Lipót (1860-1932) tervei alapján valósult meg.
A zsinagóga külsejét tekintve a kéttornyos típusba tartozik, amely a megújuló vallási irányzatnak megfelelően a bécsi „Kultustempel” stílusát követi. Német, és csehországi épületek mellett Ludwig Förster (1797-1863) bécsi leopoldstadti zsinagógája szolgáltatta a mintát ehhez, amelynek csaknem egyidejű változata a Dohány utcai zsinagóga. De Magyarországon nemcsak ez képviseli a típust, több vidéki zsinagógaépület is, mint például az újpestihez szerkezetében, stílusában igen közel álló, pár évvel később, 1892-93-ban épült (mára sajnos elpusztított) békéscsabai neológ zsinagóga, amelynek éppen az újpesti lehetett egyik mintája, lévén kivitelezője a pesti Langer Lipót. Hasonló a kéttornyos megoldás, a tornyok formája, a tégla használata, dekorációs célból is.
Ekkortól válik uralkodóvá a kéttornyos homlokzat, a gömb alakú toronysisakokkal, a váltakozó színű téglaelemek alkalmazása, a hármas tagolású homlokzat. Ezek Újpesten mind megtalálhatók: a homlokzat hármas tagolását a két torony alatti erődszerű rész teszi nyomatékossá, a középső rész nagy íve pedig összeköti őket a körablakkal és a kapuval. Az ívben elhelyezett dekoratív kerettel övezett felületen magyarul és héberül olvasható szöveg: Az én házam minden nemzet imaháza így szól az Úr – Esaj. 5 6 7. A sávosan, illetve hálósan elhelyezett geometrikus mintázatú színes téglatagolás, a vakolással kiemelt románkori építészetet idéző ívsoros párkány összhangja ezidőtájt több épületen is megjelenik. Az oldalrizalitokra helyezett tornyokról Gazda Anikó 1991-es „Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon” című monográfiájában megjegyzi, hogy soha nem olyan szerves részei a főhomlokzatnak, mint a katolikus templomépítészetben, kizárólag formai szerepük, társadalmi jelentéstartalmuk van, nem pedig tényleges funkciójuk.
Az oldalfalak tagolásánál is a hálós téglaornamentika jelenik meg, két szintet átfogó nagy árkádívekben elhelyezett ablakokkal. A hátsó homlokzat lényegében hasonló a főhomlokzat kialakításához, a tornyok nélkül, hatalmas rózsaablakkal középen, fölötte oromzatszerűen kialakított homlokzatzáródással – ez már az 1909-es bővítés eredménye.
A belső tér háromhajós, oldalkarzatokkal a mellékhajók felett. Ezek végéhez csatlakoznak a lépcsőházak. A famellvédes karzatokat öntöttvas oszlopok tartják, fejezetük kialakítása orientális mintákat idéz. A tóraszekrény feletti karzaton a kecskeméti zsinagógának az 1911-es földrengés alkalmával megsérült orgonáját helyezték el. A belső tér kifestése egyszerű, aranyszínnel emelték ki az architektúra főbb elemeit, a tóraszekrény körül függönydekoráció látható dekoratív motívumokkal, az orgonakarzat fölött égszínkék félkupola.
Az épületet 1944-ben felgyújtották és kifosztották, de a második világháború után már 1946-ban felújították. A kertet déli irányban a keresztutcáig meghosszabbították, az azt körülvevő vastag, íves falon 1947-48-ban négy domborművet helyeztek el. A négy jelenet a deportálást, a munkaszolgálatot, az auschwitzi menetet, és a gettó felszabadítását ábrázolja. Az elsőn a kevéske holmijukat magukkal cipelő, csendőr által kísért emberek – öregek, gyerekek, asszonyok – sora látható, baloldalt a vagonokkal. A kényszermunka jelenetén a művész csak férfiakat és a fegyveres felügyelők alakjait ábrázolta, a táborba érkezők törékeny, összetört, végsőkig elkeseredett, imádkozó csoportja, nők, férfiak, gyerekek vonulnak, mögöttük a barakkok állnak, a gázkamrák magas kéményei ontják a füstöt. A szovjet katonákat felszabadítóként fogadó emberek reliefje szimmetrikus, klasszicizáló kompozíció. A falon elhelyezett négy dombormű együttese tulajdonképpen az egyik legkorábbi magyarországi holokauszt emlékmű.
A domborművek készítője Kiss Bán Edit (1905-1966) festő, szobrász, akinek 1996. augusztus-szeptemberében rendezték meg emlékkiállítását a Magyar Zsidó Múzeumban „Ki ismeri ezt az asszonyt?” címmel. A Képzőművészeti Főiskolán Réti István tanítványa volt, majd a düsseldorfi művészeti akadémián végezte el tanulmányait, 1935-ben a Szocialista Képzőművészek Csoportjának lett a tagja. 1944-ben a ravensbrücki női koncentrációs táborba deportálták, ahol öngyilkosságot kísérelt meg, de barátnője megmentette az életét. Kényszermunkára a Daimler-Benz genshageni repülőgépmotor gyárába vitték. A táborban készített rajzait felfedezték és megsemmisítették. A deportálást és kényszermunkát túlélte, s hazatért Budapestre. Ekkor festette meg a harminc lapból álló, „Deportáció” címet viselő gouache-sorozatát, amelyet 1945 őszén kiállításon mutatott be, és amelynek alapjául elpusztított tábori rajzai szolgáltak. A sorozat 1992-ben került elő újra, amikor a „Csillag és árnyéka” című film készült Londonban. 1948-ban a Művész Galériában rendezett egyéni tárlatán mutatta be műveit. Még ez évben második férjével, Kiss Sándorral elhagyta Magyarországot, és Párizsba ment, majd Casablancába költöztek. 1956-ban visszatértek Párizsba, ahol ekkoriban sokat festett, és ki is állította rendszeresen műveit. 1962-től, férje halálát követően Londonban élt, az Anna Freud Centerben dolgozott. Depressziója egyre súlyosbodott, végül 1966 októberében egy párizsi szállodában vetett véget életének.
Legutóbb a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban voltak láthatók művei a „Száműzött művészet” sorozat első kiállításaként megrendezett „Késői hazatérés” című tárlaton (itt Bán Kiss Edit formában szerepelt a neve), Mészöly Munkás Béla és Wittmann Zsigmond alkotásaival együtt.
Irodalom:
Klein Rudolf: Zsinagógák Magyarországon 1782-1918. Budapest, 2011
Szolláth György-Fakudy Judit: Bán Edit (Artportal)