Féner Tamás az egyik legismertebb hazai fotóművész. Fiatalon, az érettségi és a sikertelen egyetemi felvételi után 1957-ben került fotóriporter-gyakornokként a Film, Színház, Muzsika című magazinhoz, ahol egészen 1986-ig dolgozott. 1956 után, ahogy egy interjúban megjegyezte, a disszidálási hullám is segítette elhelyezkedését: a Szabad Ifjúság mozgalmi lap fotórovatvezetője, a Lapkiadó Vállalatnál pártfunkciót betöltő Bass Tibor protezsáltjaként került a laphoz. Tehetségét itt bontakoztatta ki, a művészvilág fotografálása mellett a hetvenes évek végétől érdeklődése a munkások, bányászok, cigányok mindennapjainak megörökítése felé fordult. A vallásos zsidókról szóló sorozatát szinte véletlenül kezdte el, hogy aztán tudatosan, gondos előkészítés után két év alatt valósítsa meg folytassa és fejezze be.
Első, rollfilmes Voigtländer gépét édesapjától kapta, aztán nem sokkal később „kisírt a fatertól” egy sokkal praktikusabb, 36 kép elkészítését lehetővé tevő kisfilmes gépet. Már ezzel fotózta a Madách Imre Gimnázium színjátszó körének előadásait. (Egyébként 25 évvel Féner előtt Robert Capa, még Friedmann Endre néven szintén a Madách padjait koptatta.) Néhány felvételét lehozta a Szabad Ifjúság, így indult a kapcsolata Bass Tiborral. A fiatal Féner közösségre vágyott, gyerekként az úttörőknél kerületi vezető, 1957-ben a Kommunista Ifjúsági Szövetség egyik alapítója. 1963-ban munkásőrnek állt, 1967-ben pedig belépett a kommunista pártba – akkori nevén Magyar Szocialista Munkáspárt. Ugyanebben az időben a párttól független, a hatalom által rossz szemmel nézett, időnként betiltott kulturális események, mint a Szentjóby happeningek vagy az Iparterv akciók rendszeres résztvevője és látogatója. Minden lényeges eseménynél ott akart lenni – magyarázta 1998-ban Kincses Károly fotómuzeológusnak. Talán hasonló játszódott le vele, mint a háború utáni fiatal, tettrekész nemzedék tagjaival, akik idealizmusukban sokáig vakon követték a kommunista párt zsarnoksághoz vezető útmutatását. Féner úgy tekint vissza, mint aki a hetvenes évek végén már tisztán látta, hogy a szocialista rendszer álközösségeket hozott létre, melyek nem képesek az emberek közti összetartozást megteremteni.
Rádöbbent, hogy korábbi elképzeléseivel szemben a vallási közösségek nyújthatnak ilyen élményt. Más szemmel tért vissza gyermekkora helyszíneire, a hetedik kerületi egykori gettó környékére, ahol amúgy is gyakran dolgozott várostörténeti anyagon.
„A budapesti zsidókat bemutató sorozatom úgy született, hogy a szocializmus rengeteg álközösséget termelt ki, én egy igazit kerestem, és így találtam rá a nem asszimilálódott zsidókra… Zsidó vagyok. A Dohány utcai zsinagóga környékén éltem le életem huszonöt évét. Eredetileg azért mentem oda, hogy gyermekkorom utcáit lefényképezzem. És nem tudtam. Gyermekkoromban ugyanis alig volt autó, most meg a kocsiktól nem látszott az utca.”
Végül Berger bácsival, volt osztálytársa apjával való véletlen találkozás indította el a tervezést a Dob utcai kóser húsbolt előtt. Negyvenévesen péntek esténként újra eljárt a Vasvári utcai zsinagógába, ahol még voltak ismerősei a gyermekkorából. A közösség nagyon megörült a férfi csatlakozásának, és néhány alkalom után azt is megengedték neki, hogy fotózzon a szertartásokon. Klein Vilmos hitközségi elnök nem vette zokon, hogy a fényképek elkészítése után felhagyott a látogatásokkal, hiszen ő addig sem imádkozni, hanem igazából dolgozni tért be péntekenként. A zsinagóga rabbija, Schweitzer József pedig hozzásegítette, hogy más templomokba és hitközségi intézményekbe is eljusson. Így ismerkedett meg Scheiber Sándor professzorral, a Rabbiszeminárium vezetőjével, akinek nagy tisztelőjévé vált, a végül albumba rendezett sorozathoz ő írta a szöveget. Ugyanakkor meg is küzdöttek egymással, Scheiber ugyanis igyekezett „eltéríteni” a fotóst a gimnázium kissé sivár világának dokumentálásától. Az oktatáspolitika miatt jelentős problémákkal küzdő intézményben lézengtek a diákok, összesen egy-két tucat tanuló járt az Anna Frankról elnevezett gimnáziumba. A ballagást megörökítő képeken két-három diák vonult az üres épületben.
Nehezebb volt bejutnia az ortodoxokhoz, mert nem volt, aki beajánlja. Habár a zsidó felekezetek az állam által erőltetett egyesülése már 30 évvel korábban megtörtént, a két irányzat között az ellentét megmaradt. Az igen zord természetűnek tartott Moishe Weis – Weis Márton különösebb rábeszélés nélkül beengedte a fotóst, igaz, ő a szertartáson nem engedett fényképezni. Mikor utóbb Féner megkérdezte tőle, miért engedte dolgozni a következőt válaszolta: „Nézze, ha maga csak a neológokat fényképezi, amikor ez a könyv megjelenik, azt fogják hinni, hogy Magyarországon nincsenek ortodoxok, és megint minden pénzt elvisznek a neológok.”
A fotókiállítás kis híján kudarcba fulladt, ugyanis a kulturális politika irányítója, a szintén zsidó gyökerű Aczél György be akarta tiltani egy arab delegáció aktuális budapesti útjára hivatkozva. Az 1983. április 19-i meghívókat azonban már postázták, így végül mégis megnyílhatott az újszerűen ható, szociofotókból álló tárlat. A 104 fényképet tartalmazó kötet megjelenése sem sokat váratott magára. A fülszöveg az egyik legmegbízhatóbb politikai újságíró, Hajdu János megnyitón elhangzott beszédének felhasználásával készült.
Féner többször hangsúlyozta, hogy nem a zsidósághoz vagy a hithez való visszatérést jelentette a sorozat, az ő eredeti szándéka egy igazi, valós közösség megörökítése volt. „Az ember társas lény és valamilyen közösségben kell élnie. Ez elvben erről szólt, de mindenki másképp nézte. [...] Joseph Heller Isten tudja című könyvében van egy mondat: a zsidó téma tuti téma, ha akarsz írni egy tuti könyvet, írj egy könyvet a zsidókról. Az a borzasztó, hogy nekem ez bejött. A mai napig mindenhonnan ezt kérik, ennek az anyagát. Már baromira nem szeretném kiállítani, mert unom.”
Ettől függetlenül Féner különböző korszakaiban és szerteágazó életművén visszatérő szereplők a zsidók vagy zsidó származású kortársak. Legutóbbi kiállítása az Attributált portrék meghívóján Ferge Zsuzsa szociológus évekkel korábbi portréját a művész nagyapjának imasáljával ábrázolta. Féner bevallottan szociológus portréalanyának önéletrajzát olvasva ébredt rá, hogy mennyire szoros a kötődése a zsidó származáshoz, mennyire része az emberi felelősségvállalásának.
Honlapunkon az 1983-ban megjelent … és beszéld el fiadnak… (Zsidó hagyományok Magyarországon) című kötet képeit láthatjuk viszont, ezúton is köszönjük Féner Tamásnak önzetlen támogatását!
Forrás:
https://nepszava.hu/3012621_nagy-durranas-rancfelvarrassal
https://www.fotoklikk.eu/2019/10/20/kincses-karoly-a-fener/
Beszélgetések a fényképezésről - Féner Tamás, https://www.youtube.com/watch?v=rKZiQco3tY0