Hámori Gyula fotográfus a Kereszt és a Katolikus Szó című egyházi lapoknak dolgozott, fennmaradó idejében pedig egyéni megbízásokat teljesített: esküvőket fényképezett a háború utáni Budapesten. Képei erejét az esküvők megszokott ünnepélyessége és a háború pusztította romos város közötti kontraszt adja. A városi újjáépítés forró láza az idő múlásával és a diktatúra beruházási politikája következtében erősen lecsökkent, így kisebb-nagyobb sérülések, a háború nyomai sok évtizeddel később is, egészen a közelmúltig láthatóak voltak. Budapest elhúzódó ostroma miatt a háborút követő években természetes „adottság” volt a romos házak lehangoló, mégis romantikus képzetet keltő háttere. Ezért is hol vidámak, hol meghatóak az élni akarást és az újrakezdést szimbolizáló esküvői fényképek. A pillanatfelvételek persze nem beszélnek a veszteségekről, meghalt házastársakról és a házasodás gazdasági, társadalmi kényszeréről.
Budapesten 1946-ban 12800 házasság köttetett, közel annyi, mint 1938-ban, az utolsó békeévben, azzal a nagy különbséggel, hogy a háborút követő időszakban sok özvegy, esetleg gyerekekkel magára maradt férfi és nő kötött új házasságot. Jelentős családi keveredésnek vagyunk tehát tanúi, ami együtt járt a hagyományos társadalmi pozíciók bizonytalanná válásával és radikális politikai átalakításával.
Az esküvői fotókon a hagyományos ünnepi viselet és a romos város mintha előlegezné a kommunisták elvi egyenlősítési törekvéseit: kevéssé érzékelhető, hogy milyen szociális háttere van a szereplőknek. Vegyes korú és ruházatú emberek, kisebb-nagyobb, vidámnak látszó csoportok gyűlnek az ifjú pár köré, akik időnként taxinak tűnő gépkocsival pózolnak. A háborús pusztítás után a luxusnak számító díszes menyasszonyi ruhát nem volt egyszerű beszerezni, de a képek tanúsága szerint reménytelen vállalkozásnak sem mondhatjuk. Míg a baloldali irányultságú fiatal párok, kommunisták, madiszosok, szocdemek, nékoszosok sokszor egyszerű és sallangmentes, modern, extrém esetben a munkanapi ebédszünet alatt sebtiben megtartott esküvőkre emlékeznek vissza, Hámori képein az egyházi ceremóniák utcai részét láthatjuk, mivel a fotók kizárólag a templomok és zsinagógák kapujában vagy előterében készültek, papok és rabbik nem is szerepelnek rajtuk.
A legnagyobb méretű Dohány utcai zsinagóga épülete megszenvedte a német megszállást, előbb munkaszolgálatos század kapott helyet benne, később internálóközponttá alakították, végül a gettó felállítását követően ismét imahelyként funkcionált. A Kazinczy utcai épületet a németek bútorraktárnak használták. Ahogy háborús időkben lenni szokott, a műkincseket és eladható értékeket magukkal vitték, a fából készült burkolatokat és tárgyakat elhordták tüzelőnek.
A zsidó tematikájú képek másik fele az esküvői étkezéseket és hitközségi eseményeket örökítette meg, ma már nehezen beazonosítható helyszíneken.
Hámori a szakmát a két világháború közötti korszak neves fotósától, az Újpesten dolgozó Tiziantól tanulta. Az ötvenes évek elején sok más iparoshoz hasonlóan az ő iparengedélyét is elvették. Az Egyesült Izzó gyárban lett üzemi fényképész, később újranyithatta üzletét. A Kádár-korszakban feleségével, Hámori-Skultéty Erzsébettel a hetedik kerületi Király utca 78-ban dolgoztak, utolsó műhelye a Fehérvári úton volt.
Hagyatéka szerencsés módon az Új Ember katolikus hetilap szerkesztőségétől a Fortepanhoz került. Hámori tevékenységével az egykori index.hu fiatalon elhunyt újságírója, Kiss Eszter foglalkozott részletesen. A családi albumokba szánt esküvői képeinek egy része biztosan megmaradt, de a Fortepanon együtt, kiegészítve a Szent István bazilika előtt készített keresztény esküvői képekkel, egészen más hatást keltenek.
Források:
https://index.hu/fortepan/2016/08/28/hazassag_utan_hetkoznapok_ujabb_hamori-fotok_a_fortepanon/
https://index.hu/fortepan/2016/07/24/hazassag_minden_idoben/