Pártos Pál a háború alatt született és kevés emléke van kiskoráról, ahogy fogalmazott „saját emlékeim és a valóság kicsit összemosódik a bébi korból.” A Fasor Szanatóriumban született, bátyjával és szüleivel a pesti Duna part egyik impozáns bérházában laktak a Parlament közelében. A házat 1944-ben csillagos háznak jelölték ki.
„Világosan él bennem, hogy a nagyszoba vaskályháján főzött a mamám, mint kiderült lóhúst, mert más nem volt. Én a bilin ültem, amikor megszólalt a sziréna, a bilivel együtt felkapott és az egész család leszaladt a pincébe. A nálam hét évvel idősebb bátyám szipogva sírdogált, kezével marcangolta szalmával töltött kis maciját, amit később én örököltem. Én bömböltem. A lakásban rendszeres vendégek voltak a németek, az elbeszélések alapján levettem őket a lábukról, bántás nélkül továbbálltak. Az oroszok bejövetele után szintén népszerű lettem, nem bántottak, sőt, élelmiszerrel elláttak minket, nekem csokikat adtak.”
Gyógyszerész édesapját, Pártos Lászlót (1900 - 1972) munkaszolgálatba vitték, de ügyes ember lévén, hamarosan megszökött és hazament. Biztonsági okokból kikeresztelkedett az egész család, erről megkapták a létfontosságú dokumentumot is. Úgy véli, hogy a csecsemőként megtapasztalt mindennapi stressz és fenyegetettség a váratlan szirénázásokkal, pincébe rohanásokkal örökre kihatással volt az idegrendszerére. „Össze-vissza időkben altattak, rettentően féltem a sötétben, szipogva sírdogáltam, kiérdemelve apám haragját. Ez az alvászavar évekig elkísért, annak ellenére, hogy a bátyámmal egy szobában aludtunk. Ha utcára mehettünk, én a kocsiban, bátyám kötelezően sárga csillaggal a mellén jött mellettem. Persze könnyű helyzetben volt küllemét tekintve: szürke szemek, szőke haj, inkább németnek látszott. Nagyobb lévén, jóval többet felfogott a háború eseményeiből, a megkülönböztetésekből. Hasonló módon az unokanővéremhez, mélyen elásta magában a származását, a szörnyű, fenyegető emlékeit, soha nem beszélt a múltról és zsidóságáról. Feltehetően a korai gyerekkora miatt egész életében visszahúzódó, zárkózott volt. Élete nagy részét Londonban élte, sokáig még a felesége előtt sem fedte fel a hovatartozást.”
Habár a szűkebb család átvészelte a szörnyű időket, nem mindenki volt ilyen szerencsés a rokonságból. A Pártos gyerekek felmenőiket nem ismerhették, szüleik jóval később, felnőtt korukban meséltek nekik, így csupán néhány fotót és kevéske információt őriznek róluk.
„Nem voltak nagyszüleink, de erről soha senki nem beszélt velünk. Elpusztították őket. Schwarcz Sándor, az anyai nagyapám nagykereskedő volt Losoncon, az apai nagyapám, Polatsek Jenő Balassagyarmaton volt földbirtokos. Gyönyörű nagynénémet, akit a bohém, urizáló, általam nem ismert nagyapám, miután a földbirtokait és egyéb vagyonát eljátszotta, férjhez adta egy dúsgazdag, öregecske gyerekorvoshoz. Ebből a házasságból született az unokanővérem. Ekkor már Gyöngyösön éltek, innen vitték el őket a haláltáborba. Az unokanővérem tíz év körüli volt, a táborban szerencsés módon együtt maradhattak az édesanyjával és a túlélők csoportjába kerültek. Iszonyatos hónapok után, kopaszon, tífuszosan, csonttá fogyva kerültek haza. A férj nem volt ilyen szerencsés, ő ott halt meg.
A megmenekülésükben hihetetlen fontos szerepe volt a nagynéném pozitív, optimista természetének, ami egész további életét végigkísérte. A háború után végre szerelemből ment férjhez, de csak pár év boldogságot kapott, az ügyvéd úr meghalt. Ezután egyedül élt, de mindig mosollyal az arcán.
A lánya felcseperedett, csinos volt, de meg sem közelítette a mama szépségét, rosszabbnál rosszabb házasságok követték egymást. Rendkívül zárkózott volt, nehezen nyílt meg. Egyedüli bizalmasa az én mamám volt, majd az ő halála után engem fogadott bizalmába. A zárkózottsága, feltételezem, a haláltábori emlékek miatt alakult ki. El tudom képzelni, hogy az ottani „díszes” társaság megerőszakolta, kihasználta a nagynénémmel együtt, de erről soha nem beszélt. Egyszer nagynéném mosolyogva mondta, hogy újra végig tudná csinálni a borzalmakat, ha tudná, hogy megmenekül. Az unokanővérem közben eltorzult arccal hallgatott. A karjába tetovált számokat plasztikai műtéttel eltávolíttatta, de a lelkéből nem tudta kitörölni. Soha nem heverte ki az átélt borzalmakat.
Csak a munkájának élt, neves rákkutató volt, rettegett a ráktól, természetesen, abban halt meg szörnyű kínok között. De ez már egy másik történet.”
Pártos Pál felcseperedve külkereskedő „és még sok minden más” lett. Péter bátyja 1956-ban emigrál Angliába, 2008-ban halt meg. Édesanyja, Pártos Lászlóné sz. Schwarcz Anna fiatalkorában operaénekesnek készült, de a családalapítást követően letett művészi karrierjéről. 1970-ben hunyt el, férje két évvel később követte őt.
Forrás: Beszélgetés Pártos Pállal, 2021. március