Schutzpass

2021-10-29

Lénárt András

Fogalma


A Schutzpass eredetileg egy jó minőségű, kemény, sárga és kék színezésű papírból készült, kétnyelvű (német és magyar) fényképes igazolvány volt, amit egy, a háborúban semleges állam, Svédország állított ki.  Az okmányt Raul Wallenberg, svéd diplomata tervezte meg és küldte el jóváhagyásra 1944. augusztus 16-án a Külügyminisztériumnak írt jelentéséhez csatolva.  A négy sárga négyzetet tartalmazó lap első mezőjébe írták a tulajdonos nevét, lakóhelyét (csak települést, utca és házszám nélkül), születési helyét és dátumát, magasságát, haj- és szemszínét. A második mezőbe került(ek) az igazolványkép(ek) az aláírással, a harmadikba és a negyedikbe pedig az alábbi szöveg: „A budapesti Svéd Kir. Követség igazolja, hogy fentnevezett – a Svéd Kir. Külügyminisztérium által jóváhagyott – repatriálás keretében Svédországba utazik.

Nevezett a kollektív útlevélben is szerepel.

Elutazásáig fentnevezett és lakása is a budapesti Svéd Kir. Követség oltalma alatt áll.”

A lap alján a követség aláírása és hivatalos pecsétje szerepel, a lap közepén pedig a svéd címerre emlékeztető három sárga korona.


Esetleges volt, hogy a Schutzpass milyen fokú védelmet biztosított a tulajdonosának. Számos történet szól arról, hogy Wallenberg és társai budapesti nyilas razziákból vagy akár az osztrák határig jutó gyalogmenetekből emeltek ki embereket a svéd védettségre hivatkozva. De sok olyan elbeszélés is olvasható, amely az okmány birtoklásának hiábavalóságáról tanúskodik.


Raoul Wallenberg fellépése


Raoul Wallenberg 32 éves diplomata 1944. július 9-én érkezett Magyarországra, és tevékenységének köszönhetően a svéd útlevelet kapók száma október végére 4500 főre növekedett. (Eredetileg 300-400 magyarnak adtak volna állampolgárságot, hogy megmentsék őket a deportálástól.) A terv az volt, hogy a korábbi, németekkel kötött megállapodáshoz hasonlóan, amikor két vonatszerelvénnyel („Kasztner-vonat”) közel 1700 főt sikerült kimenekíteni az országból, a svéd útlevéllel rendelkezőket is eljuttathatják semleges területre. Erre már nem került sor, részben a politikai huzavona miatt, részben mert a német területek időközben csatatérré váltak. Nekik, az „emigrálóknak” a Pozsonyi úti csillagos házakban szorítottak helyet nem kis ellenérzést és riadalmat keltve a már ott lakó, hasonló kiváltságot nem birtokló zsidók körében. Október 15-e után az új nyilaskormány a saját, nemzetközi diplomáciai elismerése reményében elfogadta a már említett 4500 fős keretszámot, a listán szereplők beköltöztek új otthonukba, az ott élőket pedig az óbudai téglagyárba kísérték e fennmaradt feljegyzés értelmében.  A november 15-re időzített utazás azonban meghiúsult. A védett személyek száma villámgyorsan megsokszorozódott, több mint tízezer ember kapott Schutzpasst. A részleteket homály fedi, a legvalószínűbb, hogy a védetté nyilvánított épületekből az ott lakók nem költöztek ki, ellenben maguk is igyekeztek hasonló okmányra szert tenni. Így aztán a védett házak hamar a legzsúfoltabb lakóhelyekké váltak Budapesten. Ennél is súlyosabb probléma volt, hogy az oltalomlevél valójában nem számított útlevélnek, és így jogilag megalapozott védettséget sem nyújthatott.  Addig volt gyakorlati jelentősége, amíg a magyar hatóságok elfogadták. December elején megváltozott a helyzet, a nyilaskormányt a svédek nem ismerték el, így az új magyar politikai vezetésnek tovább nem állt érdekében figyelembe venni az okiratot. 


A védlevél szerepe a háború után


Közvetlenül a háború után újra igazolványszerepet kapott a különben semmiféle jogi vagy diplomáciai érvénnyel nem bíró papírlap. Igazolta a tulajdonos zsidóságát (egy 2015-ös cikk beszámol például arról, hogy egy túlélő unokája ennek az iratnak a segítségével tudta bizonyítani zsidó származását, ami nélkülözhetetlen volt vallásos esküvőjéhez), ami jó szolgálatot tehetett segélyezés megállapításánál, az igazolóbizottságok előtt, a jóvátételi eljárásokban, a kiutazási vagy emigrációs kérelmek elbírálásánál. A későbbi évtizedekben is megmaradhatott a papiros gyakorlati jelentősége, hiszen a jóvátételi eljárások több hullámban zajlottak és zajlanak egészen a mai napig. Mivel kevés maradt fent, ma már pénzforgalmi értéke is jelentős: nyilvános aukciókon vagy magántranzakciók során több ezer dollárt fizetnek egy-egy darabért. 



Önmeghatározási aspektus


A dokumentumot vélhetőleg a fiókok mélyére száműzték, és talán évtizedekig elfelejtkeztek róla. Nem valószínű, hogy bárki is diplomái, mesterlevelei és egyéb, büszkeségre okot adó oklevelei között a szoba falán bekeretezve vagy nippeket és személyes emléktárgyakat bemutató vitrinben őrizte volna. Az egyik legfontosabb életeseményt (akár kizárólagosan egyedül) dokumentáló személyes iratot feltehetően azért nem tették közszemlére, mert nem akarták, hogy mások – a betoppanó rendőrök, a munkatársak, a szomszédok, a barátok vagy a családtagok – lássák. Nem vált a túlélés, a remény, a büszkeség szimbólumává, s hogy miért nem, az természetesen a zavaros identitáskérdéssel állt összefüggésben. Megkockáztathatjuk, hogy inkább az üldöztetésre és valamiféle szégyenre, megbélyegzésre, nem pedig a túlélésre emlékeztette-emlékezteti a túlélőket, ezért sem tudott pozitív szimbólummá válni. A Schutzpassok alak- és értékváltozásai mindazonáltal valamiképp a magyarországi asszimiláns zsidóság változó természetére, kényszerhelyzeteire, nyilvánosság előli „bújócskájára”, állandósult magyarázkodási kényszereire is rávilágítanak.