Zsidó portrék a Néprajzi Múzeum vidéki fényképészműtermeinek gyűjteményéből

(Bartizek László/Bartizek fivérek, Kiss József, Lakatos Antal, Sörentein Béla, Stagl Ferenc, Szeghalmi Gyula, Szűcsné Juhász Juliska, Vasas Sándor, Weissbach Rilly és testvére, ismeretlen veszprémi fényképész fotói) A Néprajzi Múzeum munkatársai 1921-ben és 1922-ben az ország vidéki fotóműtermeket járták sorra, hogy az első világháború ideje alatt felhalmozott üvegnegatívokból a múzeum számára vásároljanak. Korábbi néprajzi gyűjtőútjaik során azt tapasztalták, hogy a vidéki műtermek anyaga fontos forrása lehet a viseletkutatásoknak, illetve a fényképezkedés a parasztság és más, a néprajz által kutatott társadalmi csoportok számára is elérhetővé vált, emellett a háború alatt családi emlékképek készítése a frontra utazó férfi családtagok miatt megugrott. Két szempontból volt fontos a lemezek múzeumba „mentése”: egyrészt a fényképészek a háború alatt a fenti okok miatt felhalmozott lemezek tárolását nem tudták megoldani, az üveget újrahasznosító iparosoknak eladták vagy pedig megsemmisítették. „Voltak olyan esetek, amikor a fényképész 10-50.000 darabnyi lemezanyagát potom áron eladta üvegkereskedőknek és tükörcsiszolóknak, vagy melegházas kertészeknek, vagy kocsiszámra kihordta a város végére, vagy fuvarköltség kímélése végett kertjében elásta, padlásra, pincébe hordatta stb. mert a háború alatt szinte epidémiáva vált fényképeztetés annyi lemezt halmozott föl raktárukon, hogy a régiektől mindenáron meg kellet válniok”- olvashatjuk a korabeli múzeumi jelentésekben. Másrészt „A korábban [trianoni békeszerződés következtében elcsatolt terültek] gyakorlatban lévő nagyobb területre szóló gyűjtőutakról sajnos le kell mondanunk, hanem e helyett rá kell vetnünk magunkat a vidéki fotográfusoknál hosszú idők óta összegyűlt és tudomásunk szerint elkallódó, népviseleteket, nép ünnepségeket, népi foglalkozásokat, arctípusokat ábrázoló, aránylag olcsó, jóformán üvegárban megszerezhető, s néprajzi szempontból felette értékes fényképlemezek összegyűjtésére”. A helyszínre utazó néprajzkutatók közel száz településen, helyenként több műteremben jártak és válogattak anyagot. A közel 25.000 darab üvegnegatív adatolása esetleges: a fotók leírókartonján elvétve szerepel a helyi fotográfus neve, a pontosítást lehetővé tevő múzeumi iratanyag sem fedi le a teljes anyagot. A fotók datálása a bekerüléskor elmaradt, azok feltételezhetően az 1890-es évek és 1918 között készülhettek, többségük az első világháború ideje alatt. A rendelkezésre álló dokumentáció és évek óta tartó kutatómunka segítségével a teljes anyagból ezidáig 74 fényképész műterem név szerinti azonosítása történt meg. Ezek között találunk több olyan műtermet, amely anyaga zsidókról készült portrékat tartalmaz. A jelentős zsidó közösséggel bíró Sátoraljaújhelyen a Bartizek fivérek 1890 és 1915 között működtették műtermet. Bartizek Lászlótól (aki később, 1930-ban nyitott önálló műtermet) vásárolt negatívok közül több mint egy tucat portré került a gyűjteménybe. Az egri Kiss Józsefet a város első műtermi fotográfusaként tartják számon, az 1890-es évektől állandó műtermet tartott fenn a Káptalan utcában. Az 1921-es gyűjtés alkalmával több száz fotót hoztak be műterméből, köztük hat zsidó portrét. A soproni Stágl Ferenc műterméből egy zsidó portré került a gyűjteménybe. A bécsi származású Franz Stágl 1872-ben költözött a városba, ahol az 1880-as években már fotóstúdiót tartott fenn. Az ő műtermét vette át fia, Ferenc 1901-ben, tőle vásárolt a Néprajzi Múzeum. Sörenstein (Sörensen) Béla pápai fényképész anyagában található két zsidó lányt ábrázoló műtermi felvétel. A Mezőkövesden működő, osztrák származású Weissbach Rilly és testvére, Róza műterméből egy kalapos zsidó férfit megörökítő negatív került a gyűjteménybe. Lakatos Antal Jászapátin örökített meg egy asszonyt műteremen kívüli helyszínen. Egy szeghalmi zsidó asszony Szeghalmi Gyula helyi fényképész, illetve egy idős zsidó férfi Szűcsné Juhász Piroska kunmadarasi fényépész által megörökített portréja is bekerült az anyaggal. A műtermi felvételeken kívül a gyulafirátóti zsidó kocsmáros családját is levette egy, ismeretlen veszprémi fotográfus. Összességében elmondható, hogy a vidéki fényképészektől bekerült, zsidókat ábrázoló fotográfiák többsége műtermi háttér nélküli mellkép, valószínűleg okirathoz készíttethették őket. Bár a hatalmas üvegnegatív állományon belül a harminckét tétel csak töredék, mégis, az egy-egy esetben a fotográfián láthatók nevével is ellátott mellképek és egészalakos portrék a századforduló magyarországi vidéki zsidóságága kapcsán a fej- és hajviselet fontos forrásai. A 20. század elejére a zsidóságon belül elváló vallási irányzatok közül elsősorban az ortodox férfiak (kipa, kalap) és nők (paróka, kendő, fekete főkötő) használták a fejet elfedő viseletdarabokat a hétköznapokon és ünnepnapokon, így a műtermi fényképezkedés alkalmával is. Míg a zsidó férfiak kapcsán a kipa, kalap viselésének vallási kötelezettsége köztudott, az kevésbé ismert, hogy a talmudi előírások szerint a fej befedése a férjezett asszonyokra is vonatkozik. A hosszú haj egyfajta meztelenséget jelent, illetve felkeltheti a férfiak érdeklődését, emiatt a házasságot követően csak a férj láthatja felesége haját. Az ortodox hagyományokat követő nők rövidre, kopaszra vágatták a hajukat, fejüket sállal fedték be. A 19. századtól egyre elterjedtebb lett a paróka (sájtli) vagy a fejkendő használata. A parókára, vagy elöl egy kis tincset meghagyva a fejre kendőt, főkötőt vagy kalapot is tehettek. A főkötő, bár nem speciálisan zsidó ruhadarab, a 20. század elejére kiment a divatból, a múzeumi fotókon szép példáit láthatjuk, ahogy az idősebb asszonyok ünnepi alkalmakkor (mint a műtermi fotózás) parókával együtt használták.